Hiába nemes a kitűzött cél, ha nem élvezed az utazást.

Ezzel a gondolattal többször is találkoztam utam során. Először a válásom kapcsán mutatott rá a barátom: Az életben a végcél mindenkinek a temető. A különbség csak az odavezető útban van. Ha az nem boldog, akkor megette a fene az egészet.

Emlékszem, hogy volt olyan éve az életemnek amikor azt vártam, hogy bárcsak gyorsabban telne az idő, ha pár évet tudnék előre ugrani. Leírni is félelmetes.

Legutóbb az írás kapcsán jött szembe ugyanez kicsit másképp. Ha naponta akarsz írni, akkor magát az írás élményét kell élvezd, nem elég akarni az írás eredményét.

Sokszor elfelejtjük ezt és azt hisszük, hogy majd összeszorított fogakkal végigcsináljuk ezt a pár évet. De ehhez túl rövid az élet. Ezek a pár évek vannak, ezek a pillanatok jutottak. Élvezni kell a harcot, a bukást, a mindent beleadást. Érezni, hogy élünk és szeretni az utazást. És ha nem élvezzük az utat, akkor váltani, változtatni. Egyelőre úgy néz ki, hogy csak egy útra szól a jegyünk, ebből kell a legtöbbet kihozni. #startupcoelho

Nem mindegy, hogy mivel etetjük az agyunkat.

Statisztikák alapján egy átlagos munkaképes felnőtt napi hat órán át néz tévét. Heti negyvenkét órát. Azaz többet tévézik, mint dolgozik. Vajon hány álmunk megvalósítására, hány új szakma megtanulására, hány sikerre elegendő energiát tévézünk el egy élet alatt?

A mentális energiáink is végesek, mint minden másunk. Szerintem nagyon nem mindegy, hogy mivel etetjük az agyunkat és mire pazaroljuk el a figyelmünket. Az utóbbi időben ha kocsiban ülök egyedül, akkor vagy telefonálok, vagy csendben vezetek, hogy halljam a gondolataimat. Bár jópofa a reggeli rádiós műsorok idétlenkedése, de nekem től sok fontosabb gondolkodnivalóm van, semhogy beférne még az is.

Te mivel tartod az agyad fókuszban? #startupcoelho

Száz gondolatot ültettem, többezer gondolatot és egy fontos felismerést arattam.

Ahogy elértem a századik poszthoz a sorozatban, elkerülhetetlenül számot vetettem az eddigiekkel. Száz poszt, hárommillió elérés, tízezer lájk, ötezer új kapcsolat és követő, kétezer komment. Szinte minden gondolatom talált számos szakembert, aki lelkesen üdvözölte és számos olyat is, aki nem értett egyet vele. A legtöbb posztra születtek olyan kommentek, amik számomra is új megvilágításba helyezték a témát és olyanok is, amik árnyalták a gondolatot.

És a sok apró tudásmorzsán kívül kaptam egy fontos felismerést is. Azt, hogy rengeteg jó szakember és vezető kommentjei alapján mindannyian egészen máshogy gondolkodunk egy-egy témában. Azt már az elején sejtettem, hogy cégtípusok, szerepkörök és iparágak alapján máshol lesz a hangsúly. De sosem hittem volna, hogy ennyire sokfélék vagyunk. És amire ez megtanított, hogy talán kevésbé létezik EGYETLEN járható út és VÉGSŐ igazság a cégépítésben. Sokszínűségünk ugyanúgy érték, mint a biodiverzitás a természetben. És az, hogy nap mint nap építő kritikával, konstruktívan igyekszünk egymástól tanulni és egymásnak átadni a nézőpontunkból, az FELBECSÜLHETETLEN. Köszönöm mindenkinek, tanuljunk még sokáig egymástól! #startupcoelho

Minden vezető előbb-utóbb kicsit pszichológus is lesz, de nem minden pszichológus lesz előbb-utóbb vezető.

Majával arról beszélgettünk, hogy szinte minden vezetői skill a pszichológiát érinti. Csapatépítés, HR, leadership, marketing, motiváció, mentorálás, aktív hallgatás, célok kitűzése, stb. És tényleg, ahogy visszagondolok metamorfózisomra, ahogy egyre kevésbé kocka és egyre inkább vezető lett belőlem, az időm egyre nagyobb részét töltöttem beszélgetésekkel. Ami még furább, hogy egyre kevesebb problémát oldottam meg gépi logikával és egyre többet pszichológiával. Egyre fontosabbá vált, hogy megértsem az emberek és csapatok gondolkodását, működését, hogy mi hajtja őket. És egyre több könyv amit olvastam már javarészt erről szólt.

De akkor vajon miért vagy az, hogy olyan kevés vezető érdeklődik nyíltan a pszichológia iránt? Miért nincs pszichológia tanfolyam felsővezetőknek?

Független kérdés, de vajon miért nem a végzett pszichológusok futnak be általában cégvezetői karriert? #startupcoelho

Nem mások döntik el, hogy sikeres leszel e.

Azok, akik meg sem próbálják, mindig jobb és hihetőbb magyarázatot tudnak adni arra, hogy miért nem érdemes. Szívesen és érzékletesen elmondják, hogy miért és hogyan nem fog sikerülni. Bebizonyítják, hogy szinte semmilyen szempontból nem vagy rá alkalmas és kész.

Sok évvel ezelőtt egy rokonom pedzegette, hogy nyitna egy pizzériát. Én elmondtam neki minden fontos szempontot és levezettem neki, hogy miért őrültség. Szerencsére nem hallgatott rám, hanem belevágott. És igen, kemény leckéket kapott, rengeteg pénzt és energiát vitt el a pizzéria, mire beletanult. De idővel beletanult. Mivel nem adta fel így csinálta, tanulta, megélte, túlélte és kitanulta ezt is. Ma már megy és a környék legjobb pizzáját csinálják.

Akár azt hiszed, hogy sikerülhet, akár azt hiszed, hogy úgysem sikerül, valószínűleg igazad lesz végül. #startupcoelho

Cég munkatársba csak akkor fektet energiát, ha elhiszi, hogy az megtérül majd.

Sokszor a hangosan elégedetlen, távozással fenyegetőző kollégák nem értik, hogy miért nem ők kapnak több lehetőséget a cégtől. Miért nem őket nevezik ki, küldik tréningre, ajánlanak MBA programot. Néha a jobhopperek nem értik, hogy miért nem kapnak vezetői lehetőséget, mélyebb szakmai témát, bizalmat.

Ha egy cég úgy érzi, hogy hosszú távon számolhat egy kollégával, akkor sokkal valószínűbb, hogy befektet a fejlődésébe. Ezért a lojalitás, a kitartás és az elkötelezettség néha megtérül. A maradók idővel előlépnek, lépésről lépésre egyre nélkülözhetetlenebbek lesznek. Ezt nem mindig és nem minden cég ismeri el – de a HBR kutatása alapján hosszú távon ők járnak jól. Persze ebben bízva nem éri meg beragadni egy rossz vagy egyenesen kihasználó, abuzív szervezetbe, nem szabad szakmailag beszorulni és egy kis családi vállalkozásban sem biztos, hogy van hová előlépni. De ezt is érdemes mérlegelni, nem csak a mindig többet ígérő, legjobb arcát mutató új állást. #startupcoelho

Vállalkozóként elsődleges forrásunk a hitünk, hogy sikerülni fog.

Alkalmazotti szemszögből nézve teljesen bolondnak kell lenni ahhoz, hogy vállalkozni kezdjünk. Ismerősökkel beszélgetve százszor többet halljuk, hogy nem fog sikerülni, mint azt, hogy csapjunk bele, idővel menni fog. Ennek dacára minden vállalkozó, cégvezető akit ismerek hasonló lelkületű. Optimisták, tettvággyal teltek és fáradhatatlanok.

Kétféle önbizalom van. Az egyik a hit abban, hogy ha elég ideig próbáljuk, sikerülni fog. Lehet, hogy nem elsőre, vagy még nem is tudjuk, hogy hogyan, de előbb-utóbb győzni fogunk. Ez az önbizalom segít a harcban és kitartásra sarkall.

És van a másik, a hit abban, hogy tudjuk a siker receptjét és pontosan tudjuk, hogy mit kell tennünk, hogy elérjük. Ez az önbizalom kizár minden vitát és arrogánssá tesz. Megfoszt attól, hogy a valóságot lássuk és észrevegyük ha tévedünk.

Karrierem elején inkább a második fajtából volt több. Talán pont azért, mert több tervem volt, mint hitem a sikerben. Sokszor jobban bíztam a terveimben, mint abban a képességemben, hogy ha kell, tudok majd változtatni a terveken. A biztonság illúzióját adta, hogy minden ki van találva, el van tervezve. Ma már kevesebbet tervezek és jobban figyelem a valóságot. #startupcoelho

Néha a lehetetlen csak akkor működik, ha tudunk róla.

Amikor az iGO második nagy verzióján dolgoztunk, valaki bombát robbantott a csapatban: A konkurencia megcsinálta. A filmszerű, folyamatos térképi animációt vezetés közben. Amiről mindenki álmodott, de mindenki tudta, hogy lehetetlen. Elsőre le voltunk taglózva. Aztán összeszedte magát a csapat. Ha nekik sikerült, akkor nekünk is fog. Pár hét kitartó munkája után el is készültünk vele. Világelsőként. Mert mint kiderült, egy félreértés volt csak, a konkurencia meg sem próbálta. De miután elhittük, hogy másnak sikerült, így szinte triviálissá vált, hogy hogyan kell megoldani az addig lehetetlennek tűnő problémát.

Utána még sokszor kiderült utólag, hogy megtettünk valamit, ami lehetetlen volt. Egyszerűen csak azért, mert mi nem tartottuk annak. A technológia világa exponenciálisan fejlődik, lineáris agyunkkal felfoghatatlanul. Egy dolog látszik biztosnak csak. Ami tegnap még lehetetlen volt, az holnap már a valóságunk lehet. #startupcoelho

Cégvezetőként a szakmai magány az egyik legtitkoltabb fájdalmunk.

Vezetőként folyamatosan döntünk, kérdezünk, irányítunk, vezénylünk. Igyekszünk jól csinálni, rettegünk, hogy valamit nem veszünk észre, próbálunk mindenre mindig figyelni. Sose volt még ennyire könnyű vezetővé válni és ugyanakkor ennyire nehéz vezetőnek lenni. Nem csak mi magunk, hanem a csapatunk is sokkal tudatosabb abban, hogy mi számít jó vezetésnek. Tele a LinkedIn posztokkal ahol osztják az észt róla 🙂

De kitől tanulunk? Kitől kérdezünk, ha elbizonytalanodunk? Ki segít felállni, ha úgy érezzük, hogy kicsúszik a lábunk alól a talaj? A beosztottak, család, rokonok meg sem értik sokszor, hogy mivel küzdünk. A régi barátok nem értik, hogy miért csipogunk, hiszen megcsináltuk a tutit. Régi mondás, de igaz! A vezetőé a legmagányosabb szerep.

Ezért fontos, hogy találjunk egy olyan vezetői közeget, ahol hozzánk hasonló vezetőkkel tudunk beszélni. Ezért jó a Fivosz, BNI, Bizalmi Kör, vagy éppen YPO. Én négy éve, még aktív vezérigazgatóként találtam rá a YPO-ra. Velük jutottam át azóta minden nehezebb időszakon. Köszönöm, hogy négy éve nem vagyok egyedül a nyeregben.

Te kitől tanulsz és kivel osztod meg a terhet? #startupcoelho

Powered by WordPress.com. Sablon: Baskerville 2, Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑